A PTSD-ről (Poszttraumás stessz szindróma)

23 dolog, amit bárcsak megértenének az emberek a PTSD-ről

Heidi Hanson

1. A PTSD olyan valódi, mint bármely fizikai seb. Amikor azt mondom, hogy PTSD-m van, az azt jelenti, hogy csúnyán megsérültem valamilyen módon – pszichésen (a psziché vagy az elme), érzelmileg és néha fizikailag is. Más hasonlósság az, ha például én ház lennék. A PTSD olyan valódi, mint amikor egy ház leég vagy, ha egy fa dől a házra. Megsérültem. Gyógyulófélben vagyok.

2. Nem tudom egyszerűen elengedni.  Azt gondolni, hogy lehetséges elengedni a PTSD-t, egyenlő azzal, amikor egy nővér a sürgősségin az egyik betegnek, akinek egy hatalmas seb van a karján, azt mondja: „Azt javasolnám, hogy csak engedje el”. Az illető nem tudja. Nem tudom a sebesülést elengedni, nem tudom a sebelülés kihatását elengedni és annak szükségességét, hogy utána koordinálni tudjam. De el tudom engedni az olyan dolgokat, mint a kognitív torzítás, vagy a horribilizáció és a negatívság akkor például, ha elmegyek a „SMART Recovery-be” (egy hely, ahol segítenek mindenféle függőbetegségtől megszabadulni – a fordító megjegyzése) és racionális, ésszerű gondolkodást tanulok. Egy bizonyos ponton a jövőben, ha nagyon igyekszem felépülni, a diagnózis 2010-től lehet, hogy már nem pontos, és lehet, hogy én azt a címkét vagy én-azonosítást akarom elengedni vagy bármely mellékletet, amelyet a PTSD diagnózisról formáltam korábban. Lehet, hogy lesz néhány önkorlátozó hiedelem, amelyet azonosítani tudok és el tudom engedni, ahogy keresztülmegyek a felépülés folyamatán. De alapvetően a PTSD nem valami olyan, amit el tudok engedni, nem számít, mennyire keményen is próbálom.

A PTSD nem valami olyan, amit el tudok engedni, nem számít, mennyire keményen is próbálom – szembe kell néznem a tünetekkel, meg kell dolgoznom a testemben lévő rettegést, dolgoznom kell a következő kiutakból: harc/menekülés/ lefagyás reakcióképesség, düh, erőszak, függőségek, öngyilkossági hajlam, hiperéberség, mentális káosz, bizalomhiány és más kapcsolati nehézségek – ezek mind olyan dolgok, amelyeken keresztül kell mennem.”

3. Állandóan mélyen kimerült vagyok. Kimerült vagyok, mert az energiám kimerül annak következtében, hogy az idegrendszeremet elborítja a stressz. Az egésznek a tetejében arra fordítom az energiámat, hogy sok erőfeszítést teszek arra, hogy felépüljek az olyan szétesésekből, amelyeket nem tudok kezelni.

„Amikor azt mondom, hogy fáradt vagyok, az azt jelenti, hogy valami olyan húz egy veszedelmesen változékony helyzet alá, aminek a súlya tíz elefántéval ér fel.”

4. Nem vagyok lusta; éppen feldolgozom a traumákat. Amikor csak vánszorgok, vagy túl sokat alszok, az annak a következtében történik, hogy feldolgozok (traumákat) – pszichés és fizikai feldolgozás -, mely soha sem talál megoldást. Amikor nem volt PTSD-m, akkor az alvás visszaadta a testem fiziológiai és az elmém normál újraintegrált állapotát.

„Teljesen mindegy, milyen sokat pihenek, a testem sosem fog kiemelkedni a stresszből.”

Amikor alszok, egy mély belső harcba süllyedek, ami egy hatalmas szétszórt darabtengerré olvad össze.

Olyan, mintha egy hatalmas stressz, szétesés és zavar fal aljában állnék. Ha el tudod érni a tetejét, akkor lesz energiád. De túl gyenge vagy. A fal ledől és összezúz téged, és pihenned kell, mert újra meg kell próbálnod. Én személy szerint hiszek abban, hogy a terápia végül is segíteni fog a koordinálásban és aztán a pihenés remélhetőleg újra megerősít.

5. Úgy érzem, a testem olyan, mint egy csatatér. Homályosan emlékszem arra az időre, amikor csak felkeltem, elmentem dolgozni, haza jöttem és néztem a Netflixet. Igen…most már nincs ilyen. Most már sok csata, menekülés, lefagyás történik, amely összességében egy más hellyé teszi a testemet, amiben élnem kell.

6. Nem vagyok őrült, amikor ingerlékeny vagyok. Ha csak egy dolog lenne, amelyet szervezetek és profik (mint például doktorok, fogorvosok) megértetnének a traumáról, az az lenne, hogy hogyan működik az „ingerlékenység, a hevesen reagálás”. Hevesen reagálni valamire, az egy önkéntelen válasz. Míg ingerlékeny vagy, nehézséget okoz kapcsolatban maradni a jelen valósággal és egy idegrendszeri választ tapasztalsz, ami a múlton alapul. Valaki, aki ingerlékeny/ hevesen reagál, mentálisan jelen van, de a teste a múltban van. Néha pillanatnyilag elnyel a múlt mindenestől. Ha valaki hevesen reagál a szervezetedre vagy a gyakorlatodra, csak értsd meg, hogy ez az idegrendszerük, éppen munkában, és nem őrültek. Ez nagy segítség.

7. A szívem fáj. Fáj a szívem, mert – a legtöbb traumás áldozat (főként a gyermekkorban átélt traumák) elárulva érzi magát. Volt szívük, olyan szívük, melyet megsértettek, szétzúztak, beleszórtak a koszba vagy valamilyen módon bántottak.

8. Az időt másként viszonyítom, mint régen. Az időnek nincs jelentősége többé.  Számomra nehéz menetrend szerint dolgozni, de mindent megpróbálok.

9. Vannak végletek, pillanatról pillanat, fent és lent. Ha mondok egy csomó dolgot, annak nincs értelme, és úgy hangzik, mintha egy kissé őrült vagy gyerekes lenne, de ez nem azt jelenti, hogy mindig őrültnek fogok tűnni. Másnap lehet, hogy intelligensebb leszek, és jobban fogok magamhoz hasonlítani. Ha most intelligensnek hangzok, ez nem azt jelenti, hogy másnap nem leszek egy zombi vagy egy hasznavehetetlen szemét. Az elmém gyógyul a súlyos sérülésekből, ezért légy türelmes. És kérlek, légy együtt érző!

10. A PTSD néhol úgy van megtervezve, hogy rosszabb legyen. Olvastam és a saját tapasztalatom, valamint a véleményem az, hogy az a mód, ahogy a PTSD létre van hozva az agyban, azt jelenti, hogy az agy sürgönyöz a félelemnek, hogy több félelmet generáljon és válaszul is több félelmet generál. Ez egy visszacsatolási hurok, amely egy lefelé tartó spirálhoz vezet. Előzőleg hét visszacsatolási hurkot azonosítottam, de több van, mint hét; összeállítottam egy listát a több, mint hétről, egy totális 14-ről. Ezek a visszacsatolási hurkok azok a módok, amelyeket a tünetek beépítettek a jellembe, és ezek hajlamosak pangani vagy rosszabbodni. A társadalmi elszigeteltség az egyik olyan tünet, amely sok más olyan tünetet okozhat, amely rosszabbodik. És valahányszor valaki belekerül egy szituációba, amely állandóan felerősíti a traumáját, mely valóság alapú, a tünetek rosszabbodhatnak, és az emberek hajlamosak olyan szituációba kerülni, mely ismerős számukra és megismétli a múltat. Ezért olyan fontos a kezelés. Tudatos erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy a pozitív irányba menjünk, és ne maradjunk a visszacsatolási hurokban vagy hátra csússzunk. Mint, ahogy már említettem, én még mindig úgy gondolom, hogy PTSD valami olyan, amit le lehet győzni; ez az, ami éltet.

11. Az idő nem gyógyítja be az összes sebet. Egy PTSD-snél az idő begyógyít néhány sebet, és a gyógymód, valamint az erőfeszítés meggyógyít másokat. És, mint már említettem, egyeseknél rosszabbodhat idővel.

12. Néhány tünet tényleg úgy tűnik, magától elmúlik. Míg vannak mechanizmusok az agyban, amelyek – úgy tűnik-, hogy sürgönyöznek, hogy tovább generáljanak több és több szorongást, addig vannak más mechanizmusok, melyek – úgy tűnik-, természetes úton gyógyulnak. Ahogy a trauma hátrál a múltba, a legextrémebb tünetek, úgy hiszem, természetes módon kevesebb és kevesebb gyakorisággal lobbannak lángra. Például, az első három évben visszapillantásaim voltak, ám az utóbbi öt évben az ingerlékenységgel küszködök, de visszapillantások nélkül. Tulajdonképpen az a mód, ahogy az én saját rendszerem reagált, csak kevés tényleges visszapillantásom volt, melyben újraéltem a traumát. Ennek az érzése azt eredményezte, hogy maguktól eltűntek, ahogy az agyam magától koordinált, de annak következtében is megtörténhetett, hogy megkezdtem a „Szomatikus Megtapasztalás” terápiát.

Volt egy nagyon riasztó válaszom, és most van egy kevésbé riasztó válaszom. A hiperéberségem nagyon magas volt 2007 és 2013 között; az utolsó két évben már lejjebb ment és már nem fürkészek öntudatlanul veszély után kutatva olyan sokat. Az utóbbi két évben a valóság megfigyelésem fejlődött a „sokk” és az elszigetelődés szemén keresztül való látásból abba a valamiféle érzésbe, hogy jobban kapcsolatban vagyok a világgal, amely körülvesz. Az hiszem, hogy ez magától történt, de nem vagyok benne biztos. Tegnap észrevettem, hogy valami, amire régen hevesen reagáltam, már többé nem tesz ingerlékennyé. Míg éppen olyan hajlamos vagyok küzdeni az öngyilkos érzéssel, mint ahogy jól voltam az események után, az elmúlt 9 hónapban csak feleannyira voltam hajlamos az ingerlékenységre, fele annyira árasztott el a terror érzése, vagy feleannyira akartam feladni és menekülni az ingerlékenység elől. Az idő többi részében az irracionális gondolkodási mintán dolgoztam a „SMART Recovery-ben” azt megelőzően, hogy PTSD-s lettem (a közepes szintű depressziómból adódóan került összefüggésbe, mely nekem az egész életemben mindig is volt).

Csodálatos megfigyelni, amikor néhány részem már meggyógyult és valószínűleg maguktól egyesültek, éppen a saját testem ösztönös gyógyító kapacitásának következtében. Habár szerintem a javulásom nagy része a saját erőfeszítésem miatt van, amellyel kényszerítettem magam, hogy javuljak.

Egy széles körűbb kutatásra lenne szükség ahhoz, hogy megértsük, az agy mely részei sürgönyöznek a leszálló spirálban, és mely részeknek van öngyógyító és integratív funkciói.

13. Nem én fejlesztettem ki a PTSD-t, mert gyenge vagyok. A PTSD egy sérülés, mely megtörténhet az erősek legerősebbikével is. Nagy esélye van egy személynek arra, hogy kifejlessze a PTSD-t, ha gyermekkori traumája van. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy az a személy gyenge; azt jelenti, hogy korábbi sérülések gyengítik meg.

14. A PTSD egy sérülés, mely betegséghez vezethet. Véleményem szerint a PTSD egy megsemmisítő pszichológiai sérülés eredménye egy viszonylag egészséges ember számára. Ez a sérülés mentálisan és lelkileg is károsodásokat okoz. Ha voltak korábbi traumák, az még sebezhetőbbé teszi az egyént. Ha olyan sok traumák voltak már, melyek összes elágazásait a rendszer nem tudja feldolgozni, akkor ezek a károsodások krónikus mentális betegséggé fejlődhetnek, melyeknek bizonyos jellegzetességük van; így a PTSI (Post Traumatic Stress Injury – Utó Traumás Stressz Sérülés) átalakulhat PTSD-vé. Olyan ez, mintha valakinek sok komplikációja adódna a sebe miatt és fertőzés alakulna ki a sebből. A fertőzés továbbterjedne a szívébe, meggyengítené a szívet, aztán ez az immunrendszer meggyengülését okozná. Talán ennél a személynél kijönne néhány betegség, mint például szívbetegség, vagy üszkösödés, vagy krónikus gyulladás, vagy autóimmunitás. Egy sérüléssel kezdődött, de már betegséggé haladt előre.

15. A PTSD általában egy hatalmas küzdelem. Minden nap erősnek kell lennem. Néha, ami régen rutin feladat volt, az most olyan, mint lefutni a Marathónt. Minden pillanatban kolosszális erőfeszítésre van szükség, hogy megszerezed azt az energiát, amire szükséged van, hogy elvégezd a feladatot. Erősnek kell lennem, hogy végigvigyek minden napot, hogy továbbra is különböző kezeléseket találjak, hogy tovább folytassam, amikor reménytelenek érzem magam, hogy megtaláljam az akaratot, hogy éljek, amikor azt átmenetileg elveszítettem.

„Alapvetően elég erősnek kell lennem ahhoz, hogy még mindig higgyek az életben, amikor halottnak érzem magam, hogy tovább folytassam az életet, amikor az elmém úgy érzi, hogy össze van törve, szét van zúzva.”

16. Az ön-beavatkozás szükséges része a koordinálásnak trauma után. Technikákat kellett tanulnom, hogy újra és újra feltámasszam magamat – hogy kijutassam az elmémet bizonyos állapotokból, hogy lecsillapítsam magamat, hogy szabályozzak. Néha a technikák működnek, néha nem, és néha elfelejtem használni őket.

17. A PTSD segített nekem bizonyos részeim pozitív kifejlesztésében. A „Post Traumatic Growth” – Post Traumás Növekedés igazi (még akkor is, ha nehéz észrevenni). A PTSD rákényszerített arra, hogy fejlesszem néhány erős jellemvonásomat, nevezetesen a kitartást, az együttérzést, a belső felfedezést, az alázatot és a pszichológiáról és magamról való tudást. Egyszer, amikor fiatalabb voltam, egy férfi összeesett egy vasútállomáson. Hagytam, hogy a kezelő kezelje a helyzetet. Most, amikor túl vagyok az egészen – megkérdezném a férfit, hogy rendben van-e, és biztos lennék abban, hogy a kezelő hívja a 911-et.  A természetesen, nem „gyártott” együttérzésem mások fájdalma iránt valószínűleg 20-szorosára nőt. Az egyedüli kivétel az, ha érzelmileg tényleg el vagyok zsibbadva a PTSD következtében, vagy egy öngyilkos helyen vagy valami, aztán talán egy kis időbe telne, hogy az együttérzésem beinduljon.

18. Csak azért, mert a PTSD segített nekem néhány bizonyos pozitív részem fejlesztésében, az még nem jelenti azt, hogy az pozitív. Becslésem szerint 85% Post Traumás Stresszt és 15% Post Traumás Növekedést tapasztalok. Míg a PTSD rákényszerített, hogy erősítsem bizonyos pozitív jellemvonásomat, ez alapvetően romboló hatású, és meggyengített, így sokkal gyengébb vagyok, mint voltam. Mint, ahogy egy vándorló, arctalan szellem gyengébb, mint egy ember sértetlen alakkal és személyazonossággal. Ezenfelül, ami történt, az nem volt „szándékos”. Egy szerencsétlen esemény fordulat, semmi esetre sem a legegészségesebb ösvény. Vannak olyan agyi sérülések, melyek soha nem gyógyulnak meg. Vannak valódi képesség károsodások, melyek a világban műkődnek. A negatív eredmények olyanok, mint a 85% a 15% pozitívumokhoz képest. Például növekedés, tanulás, erő fejlesztése. Ebben a tekintetben úgyis felfoghatjuk, hogy 85% Post Traumás Stresszt és 15% Post Traumás Növekedést tapasztalok.

19. Ami nem öl meg, az gyengébbé és erősebbé tesz. Főként gyengébbé. Szeretem ezt a képet, mert olyan, mint egy erős harc, hogy elővarázsold a belső erődet egy fájó és sötét és egyedüli hely kellős közepén – van erő, de nem valamiféle ár nélkül.

20. A PTSD paradox abban, hogy hogyan tesz engem, aki fél mindentől, nagyobbá és magabiztosabbá. Például, kevesebbet aggódom jelentéktelen dolgon, miután túléltem, és egyszerűen csak hálás vagyok, hogy életben vagyok (az emberek megjelenése, például, nem számít, az számít, hogy élnek), míg ugyanakkor minden zaj és hang megijeszt (így kisebb dolgokban magabiztosnak tűnők, mert állandóan felingerelnek/ felhúznak dolgok). Ezenfelül, kevésbé félek a szembenézés és túlélés következtében valami nagyon ijesztetőtől (így már bármivel szembe nézhetek!), de ugyanakkor még sok minden kis dologtól félek, ami egy nap alatt történik velem (nem tudok egy illatot a levegőben kezelni! Nem tudok egy hangot kezelni!).

21. A PTSD a sérülésem, nem a személyazonosságom.

Az sokat segít, ha a sérülésem valódiságát és „ki vagyok én”, mint egyedi embert elfogadnak.

22. A PTSD nem definiál engem, de lehet, nem emlékszem átmenetileg arra, hogy ki vagyok. A PTSD magába foglalhat egy elveszett önérzetet. Bizonyos szempontból az a személy, aki voltam régen, meghalt. Hiszem azt, hogy bizonyos vonatkozások még mindig valahol megvannak, bár, mint egy ajtó mögött, amelyhez elvesztettem a kulcsot. Most nincs sok hozzáférésem, ezért „üresnek” érzem magam, mely miatt úgy érzem, PTSD-s vagyok. A traumák után egyből nem volt hozzájuk hozzáférésem egyáltalán, és most, nyolc évvel később, kis memória darabokat érzek, valamint érzékelem azt a személyt, aki valaha voltam, feljönni.

Tovább kell hinnem abban, hogy vannak rólam nézőpontok – saját magam, a személyazonosságom -, melyek még mindig léteznek, és lépésről lépésre felbukkanhatnak, ahogy szorgalmasan eljárok a kezelésre és dolgozok magamon. Bíznom kell abban, hogy valójában én egy egész vagyok, egy egyedülálló személy, de már nem érzem, nem testesítem meg, vagy nem tapasztalom ezt a személyt.

Az önérzet hiánya megerősített, megsemmisítő érzésekhez vezethet. Szerintem fontos, hogy megjegyezzük itt, hogy az önérzetem integritásának elvesztése miatt, átélem a darabokra tört és elveszített határokat – mintha nem lenne szélem. Ez azt jelenti, hogy minden más, PTSD kívüli, érzelmi átélés, mint például egy kapcsolat érzelmi átélése vagy veszteség miatti bánat, nagyban megerősít. Ez azért van, mert már nem élem át úgy magamat, mint egy különálló és egész személyazonosság, mely hagyja, hogy a dolgok lecsússzanak a szélein. Például, mint egy kacsa, mely hagyja, hogy a víz leperegjen a tollán. Jobban hasonlítok egy hajóhoz, melyen sok lyuk van, mely az összes vizet beengedi. Lehet, hogy sokszor zsibbadt vagyok ahhoz, hogy megbirkózzak dolgokkal, de más módon érzelmileg túlreagálok dolgokat. Ezek az érzelmek nem biztos, hogy közvetlen kapcsolatban vannak a PTSD-vel, de a nagy megerősítésük azt okozzák, hogy teljesen elborítanak a PTSD következtében.

Amikor koordinálom az élményeimet, csak remélni tudom, hogy önmagammá válok – egy új önmagammá.

23. Egyszer régen egy teljesen más ember voltam. Ahhoz, hogy meg tudjak gyógyulni, meg kell tanulnom, hogy fogadjam el azt, akivé váltam. Igen, ha most rám nézel, akkor a 2. verziót látod. Az 1. verzió valahogy más volt. Már volt C-PTSD-m, így már volt néhány trauma reakcióm, mint például alacsony önbecsülés, zavar és szocializációs nehézségek, de amikor megkaptam a PTSD-t, valami nagy dolog történt az agyamban. A 2. verzió szétesettebb, szarvas a fényszóróban, kelekótya, zavarodott, amnéziás, nagyon fáradt, millió dolgoktól félős (felhúzások, ingerlékenységek), a félelemtől cselekvőképtelen, mélyen depressziós és öngyilkos hangulatú és könnyebben feldühíthetőbb. És szörnyű az emlékezőképessége. Néha azt kívánom, bárcsak az emberek találkoznának azzal az emberrel, aki régen voltam; bárcsak előránthatnám a táskámból és azt mondhatnám: „Nézzétek! Ez vagyok én!” Bár mostanában szomorúan veszem észre a nagy ellenállást, amellyel be kell hódolnom a jelenlegi magamnak. Valószínűleg azt remélem, hogy egy nap meg tudom tanulni elfogadni azt a személyt, akivé váltam, mint inkább megijedni tőle és elutasítani őt. Végülis egy arctalan szellem ő, aki erős bizonyos módokon.

Dolgok, amiket szeretnének a PTSD-s emberek, hogy tudj:

1. PTSD bárkivel megtörténhet.

2. Nem tudjuk egyszerűen csak „elengedni”.

3. Nehéz számunkra, hogy bízzunk az emberekben.

4. Nem kértük a PTSD-t, megteszünk mindent, amit tudunk.

5. Az egész családra hatással van.

6. Fiziológiai változást okoz az agyunkban.

7. Néha szükségünk van az elszigetelődésre.

8. Minden nap egy harc.

9. Bármilyen traumatikus esemény okozhat PTSD-t.

10. Nem a mi hibánk.

11. Fárasztó.

12. Gyakran érezzük magunkat kicsinek, jelentéktelennek és láthatatlannak.

13. Nyomasztó és magányos.

14. Nem definiál minket.

15. Nem a múltamban van, a minden napjaimban.  

                                                                             

 

 

Oldal: A PTSD-ről
Pedofília áldozatok - © 2008 - 2025 - pedofiliaaldozatok.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat