Pedofília áldozatok

Az én történetem

 Részletek a könyvünkből (Pedofília ez nem simogatás):

"Elsődleges célunk a segítségnyújtás!

· Ha szülő vagy és nem tudsz elég időt fordítani
gyermekedre, ezt vedd figyelmeztetésnek.
· Ha már megtörtént a tragédia és a gyermeked
áldozattá vált, a gyógyulásban segítünk.
· Lehetsz barátnő, vagy éppen férj, akitől
segítséget vár egy áldozat, akinek eddig
senki sem segített.
· Áldozat vagy? Neked írtuk a könyvet. Van
segítség!

Sokan vagyunk olyanok, akiket gyermekként
megnyomorítottak a pedofil hajlamú bőnözők.
Szörnyő volt átélnünk a kétségbeesést, az ártatlanságunk,
a szüzességünk elvesztését, a fizikai és főleg
a lelki bántalmazást. Megalázottként folyton
gyötört az önvád és bűntudat. Egyetlen bűnünk
csupán az volt, hogy megbíztunk a pedofilban. Ez
lett sajnos a vesztünk.
Gyermekként nehéz eldönteni, hogy ki a megbízható
felnőtt és ki nem az.
Nem látszik senkin sem az, hogy mi rejtőzik a szívében.
Ezt csak Isten tudja. Senkire sincs kívülről
ráírva bűnös hajlama. Nem lehet felismerni a pedofil
hajlamúakat, sokszor még abban az esetben sem,
ha a gyermekeket már megrontották. Pedofil bűnelkövetők
között a társadalom minden rétege megtalálható.

Sok esetben fény derül a bűncselekményre, de ez
már nem változtat az áldozatot ért traumán, mert
már MEGTÖRTÉNT!
A legszomorúbb az, amikor kizárólag csak az áldozatok
tudják a pedofilról, hogy valójában pedofil!
Sajnos a köztudatban tévesen él az a nézet, hogy
csupán a kislányok vannak veszélyben. Egy pedofil
személy előtt a gyermek a célpont, függetlenül attól,
hogy a kiszemelt áldozat fiú-e vagy lány!
Timi esete megdöbbentı. Sok apró jel utalt a
„nagybácsi” hajlamára, azonban senki sem tulajdonított
ezeknek jelentőséget. Timi nem mert szólni,
hasonlóan a többi áldozathoz, mert félt. Bár jelezte,
hogy valami nagyon nincs rendben. Példájából láthatjuk,
hogy a tragédia után tudta csak jelezni, de
ekkor már késő volt. A szülők azonban még ezt sem
vették komolyan.
Szörnyő, hogy tíz megrontott gyermek közül csak
egy beszél, a többi éveken át vagy egész életében
hallgat. Aki beszél, arra szégyen és megaláztatás,
megbélyegzés vár. Ez a társadalom érthetetlenségéből
és hibás gondolkodásmódjából fakad.
Számtalanszor kerültünk mi is szembe ezekkel a
vádakkal:
· Te idézted elő azzal, hogy utána járkáltál!
· Miért nem szóltál azonnal?!
· Ennek nem most kellene kiderülni!
· Miért nem reklamáltál akkor?!
· Mindig is egy kis „szajha” voltál!
· Te beszélsz…, ugyanúgy bűnös vagy te is!
· Magadat okolhatod, te kerested a bajt!
· Hazudsz! Ebből egy szó sem igaz!
A gyermekek ezért hallgatnak. Tudják, hogy csak
ők veszíthetnek, ha kitudódik.
Csupán egy kérdést teszek fel neked kedves olvasó:
Mi az az indok, ami feljogosítja a pedofilt arra,
hogy a gyermekkel erőszakoskodjon? Talán a
gyermek mosolya, viselkedése, öltözete, vagy „vonzó”
teste?
Kijelentem, hogy semmi sem jogosítja fel a
gyermek tönkretételére!

-A pedofília drasztikusan terjed a XXI. században.
A szülők egyre jobban elhanyagolják a gyermekeiket.
Minden fontosabb, mint a gyermek. Sok esetben
rábízzák gyermekeiket ismerőseikre, rokonaikra,
azonban egyre több esetben maguk a szülők a megrontók.
A tévhittel ellentétben a leggyakoribb pedofilok
az apák, a mostohaapák, a nagybácsik.
Napjaink törvényei elszomorítóak. A bűncselekmények
pár év börtönnel sújthatók. Ha nem derül ki
a bűntény 10 éven belül, akkor elévül. Ezért, ha
később ki is derül, már a rendőrség tehetetlen. A
bűnöst senki sem vonja felelőségre.
Istennél viszont nincs elévülés. Ő nem felejt, és
minden bűnért felelni kell. A pedofilt látja Isten.
Mindent lát és tud; a rosszat és a jót, a pedofil hajlamú
személyt és az áldozatait is. Az áldozatok
egész életükön keresztül szenvednek, Isten azonban
gondoskodik a megoldásról.
A jellemünk, hitünk és erkölcsi érzékünk erısődik
ez által, de csak akkor, ha Istenhez fordulunk segítségért.
Istent vádoltam én is, amiért megengedte, hogy
ez megtörténjen velünk: velem és a feleségemmel,
Timivel. Ma viszont még jobban szeretjük egymást
és főleg Istent, mintha a szörnyűség nem is történt
volna meg velünk.
A pedofilokat azonban sohasem fogom megérteni.
Miért táplálják szívükben ezt a hajlamot? Miért
használják fel a hatalmukat, a testi erıfölényüket, a
gyermekek naivságát, kiszolgáltatottságát és bizalmát
a kéjes vágyaik kielégítésére?
Egy biztos: ez a legaljasabb árulás a védtelen
gyermekkel szemben!

Emlékszem, hogy a kishúgommal - aki több mint
16 évvel később született tőlem -, mennyi időt töltöttem
kettesben. Hányszor mosolygott rám és hányszor
mondta tiszta szívből:
- Téged szeretlek a legjobban, bátyus!
Tanítottam beszélni, rajzolni, számolni és játszani.
Édesanyánk sokszor rám bízta, míg neki dolga
volt. Nagyon vigyáztam rá, nehogy baja essen.
Mindig is ő volt a szívem csücske és ma éppúgy szeretem,
mint amikor először megláttam a kórházban
egy naposan.
Sohasem fordult meg a fejemben az, hogy kihasználjam
és galád módon, perverz dolgokra
kényszerítsem.
Távol áll tőlem a pedofil hajlam!
Bárcsak mindenki hozzám hasonlóan gondolkodna!
Timi és én szülők vagyunk. Van egy gyönyörű fiunk,
akit mindennél jobban szeretünk. Őrizzük őt,
nehogy megismétlődjön újra a borzalom!
Ezt a könyvet neki is írtuk…"

------------------------------------------------------------------------------------------

"Apámnak nagyon zokon esett, hogy lányai vannak.
Nem fiúnak születtem. Így, mint elsőszülöttet,
a nővéremet vette pártfogása alá „fiaként”, így lettem
én az „anyám lánya”.
- Timi az anyjáé! Ő csak a második! – határoztak
felőlem.
Mindig is elhanyagoltnak, mellőzöttnek, sőt kegyvesztettnek
éreztem magam.
- Bárcsak fiú lennék… Biztos, hogy sokkal jobban
szeretnének! – okoltam gondolatban önmagam.
Szüleim néhány évi albérlet után építkezésbe
kezdtek. Tudtak volna vásárolni a közeli városban
lakást, de a nagyszüleim tanácsára így nem költöztek
el, hanem apám szülei mellet vásárolták meg az
építési telket. A házépítés elkezdődött…

Apám nagycsaládból származik. Öt élő testvére
van. Egyetlen lánytestvére van csupán, de ő is csak
féltestvére apámnak. Törvénytelen gyermeke
nagymamámnak, mégis nagyapám saját lányaként
nevelte fel. Úgy tekintett rá, mint saját gyermekére.
Nagymamám már terhes volt, amikor férjhez ment
nagyapámhoz. „Keresztanyám” így lett nagyapám
egyedüli lánya. Hogy ki volt az apa? Ezt mama sohasem
mondta el nekünk…
Három éves koromig anyám otthon volt velem.
Míg gyesen volt, addig semmi gond nem történt
velem. A gyes letelte után azonban minden megváltozott.
Anyám visszament dolgozni az egyik helyi
boltba pénztárosnak.
Szüleim szerint ez lényeges és fontos lépés volt.
- Kell a pénz az építkezéshez és a gyerekekre is! –
hangoztatta anyám.
Az anyagi jólét és a kényelem, sőt a házépítés is,
mindennél fontosabb volt!
Apám „kevesebbet” keresett attól, amire - anyám
szerint - szükségünk lett volna. Anyám ezért kötelességének
érezte, hogy visszamenjen dolgozni. Ő a
munkahelyét és a pénzt választotta helyettünk,
gyermekei helyett.
Nem volt ideje velünk foglalkozni. Nem ő nevelt,
hanem az óvoda, a rokonok és „természetesen”
a nagymama. Mivel a szomszédban volt az „egész
család”, természetes volt, hogy mamánál töltöttem
a napjaimat. Anyu sokszor bízott rá és én is szerettem
ott lenni. A nagybátyáim törődtek velem apám
helyett is. Szinte közöttük nőttem fel.
Velem leggyakrabban apám egyik öccse töltötte
az idejét. Sokszor voltam vele, gyakran rábízott
mama. Otthon lakott nagymamámnál és így volt
ideje „rám”. Nem volt nős, nem voltak kötelességei.
Nagyon sok dolgot ő végzett el a ház körül,
segített mamának az otthoni teendőiben is. Mama
sokszor rábízott, míg dolgait elvégezte. Például,
míg a kertben dolgozott, vagy főzött a nyári konyhában,
addig mi bent voltunk ketten a házban és
néztük a televíziót.
Természetes dolog volt, hogy a felnőtt vigyáz a
gyerekre. Így történhetett az meg, hogy szemet vetett
rám. Négy éves voltam! Kis óvodás…

Ma sem értem, mi késztetett egy felnőtt embert
arra, hogy kihasználja egy ilyen kisgyermek tudatlanságát,
védtelenségét és kiszolgáltatottságát. Ez a
pedofília! Ez a végső árulás a gyermekkel szemben.
Nem emlékszem pontosan, hogy miként kezdte
és azt sem, hogy pontosan mikor hagyta abba, viszont
tény, hogy a nagybátyám szexuálisan zaklatott!
Nem „simogatott”, ahogyan ezt sokan elképzelik,
de erről később részletesen írok.
Sokszor eltöprengtem már azon, hogy mit is
éreztem iránta akkor, és hogyan gondolkodtam felőle.
Talán apámnak tekintettem? Bizonyára ez áll
legközelebb az igazsághoz. Csak azt tudom most is
mondani, amire azóta is határozottan emlékszem.
Törıdést, gondoskodást és szeretetet vártam tőle,
hiszen a gyermek a családtagoktól szeretetet, törődést
vár, ez élteti! Olyan a gyermeknek a szeretet,
mint az oxigén: nem tud élni nélküle. Az egészséges
fejlődéséhez erre van legnagyobb szüksége.
Károsodik, ha nem kap elég szeretetet.
Ezt sajnos én nem kaptam meg a szüleimtől. Ahhoz
ők túlságosan elfoglaltak voltak. Nem volt idejük
arra, hogy szeressenek engem. Elhanyagoltak…
Valamennyit persze adtak, de ez kevésnek bizonyult.
Sokszor nem is a munka, hanem saját szórakozásuk
vette el az időt gyermeküktől. Fontosabb
volt a focimeccs, a kocsmai haverok, anyám barátnői,
mint én. Sokszor idejük ugyan lett volna
rám, de kedvük hozzám annál kevesebb. Nem em
lékszem, hogy apám játszott volna velem, hiszen
csak a fiúkkal tudott játszani. Számára a lányok
semmire sem voltak jók. Nem tudott velem mit
kezdeni. Anyám pedig veszekedett velem és sokszor
megvert, simogatás és szeretet helyett.
Amiért a legjobban elítélem őket az az, hogy
nem tartóztatták meg magukat előttünk - gyermekeik
előtt - szexuálisan.
Több alkalommal is megtörtént, hogy anyám húga
nálunk aludt. Ma sem értem, miért volt szükség
erre, hiszen csak pár utcával lakott arrébb a nagyszüleimmel
együtt. Ilyenkor mindig a gyermekszobánkban
aludt az én ágyamban. Engem átvitt
anyám a saját ágyukba. Anyuékkal kellett aludnom!
A szó szoros értelmében utáltam ezeket az alkalmakat.
Rettegtem tőlük. Miért nem hagytak békében?
Miért nem volt jogom a saját ágyamhoz?
Miért kínoztak pont engem?
A szüleimmel aludni rémálom volt! Éjjel arra ébredtem,
hogy a sötétben mozog az ágy, nyögtek és
lihegtek. Sejtettem, hogy valami olyat tesznek, amit
nekem nem szabad tudnom. Úgy éreztem, hogy ez
valami titkos, bőnös dolgot. Valami olyan, ami
bántja, zavarja a kisgyermek fejét. Túl nagy teher
ez a kisgyermeknek, amit nem tud megérteni, feldolgozni.
Kétségbeestem és féltem! Egyszerően nem tudtam
mást tenni csak mozdulatlanul, dermedten feküdtem
és felsírtam. Csak a sírásom miatt hagyták
abba. Anyám kirohant a fürdőszobába, apám pedig
kínjában bekapcsoltatta velem a tévét, amiben már
nem is volt adás…
Azt hitte, hogy ez megoldja a problémát?
Nem mondtak nekem semmit. Nem voltak megtanítva
arra, mit tegyenek ilyen helyzetben. Nem
nyugtattak meg, nem karoltak fel. Nem mondták
még azt sem, hogy ne féljek.
Felnőttként értettem meg, hogy őket csupán a
szex tartotta össze. Az igazi szeretet nem ilyen. Az
igazi szeretet még a síron túl is hű marad egymáshoz!
Ők nagyon hamar bebizonyították ennek az
ellenkezőjét. Pár évvel később ugyanis elváltak. Ez
is hozzájárult ahhoz, hogy úgy történjenek a dolgok,
ahogyan történtek…"

----------------------------------------------------------------------------------------

Zaklatások

"Összegyűlt a család. Mindent előkészítettek a
disznóvágáshoz. A felnőttek az udvaron dolgoztak.
A gyerekek pedig a házban gyűltek össze a televízió
előtt. Éppen a tévét néztük, amikor bejött a
nagybátyám. Furcsa „játékot” eszelt ki.
Lefogták a tíz éves korú unokatestvéremet és lehúzták
róla a nadrágját. A „játékot” roppant módon
élvezte a nagybátyám. Az unokatestvérem alul teljesen
meztelen lett és megköpködte előttünk a kis
„fütyijét”.
Ennél jobban meg sem alázhatta az unokaöccsét!




A nagybátyám katona volt. A szabadságát itthon
töltötte. Átjött hozzánk, a szomszédba is a szüleimet
üdvözölni. Amikor megláttam, megijedtem tőle
és elkezdtem sírni. A szüleim és a nagybátyám közösen
akartak csitítani.
- Ne félj már! – nyugtatott anyám.
- Ne sírj már! – kérleltek.
A nagybátyám felvett, magához ölelt és megpuszilt,
de én végig, egész idő alatt sírtam. A szüleim azt
hitték, hogy nem ismertem meg, ez az oka a sírá-
somnak. Meg sem gondolták, hogy más oka is lehet
a reakciómnak.




Este mamáéknál voltam a szomszédban.
A szobában sötét volt. Közösen néztük a tévét
mamával és nagyapával. A szoba sarkában volt a
készülék, az ajtóval szemben. A kettő között volt
egy szekrény és egy kihúzhatós heverı. Mama ezen
a heverőn ült, miközben a tévé képernyőjére meredt.
A szoba közepén volt két ágy összetolva. Ezeken
feküdt nagyapám. Az ajtó mellett is volt egy
heverő a tévétől legtávolabb. Ezen a heverın ültem
felhúzott lábakkal. Mindenkit jól láthattam, hiszen
előttem helyezkedett el mindenki. Kivéve a nagybátyámat,
aki mellém ült le.
Egy kis egyberészes ruhácskában voltam és fel
voltak a térdeim az állam alá húzva. A nagybátyám
egyszer csak fogta magát, félrehúzta a kis bugyimat
és elkezdte piszkálni a nemi szervemet. Dörzsölni
kezdte, majd az ujjaival belematatott! Piszkálta,
majd kihúzta az ujját és megszagolta. Az orrom elé
tette a kezét, hogy én is szagoljam meg. Iszonyúan
féltem! Szorongtam kétségbeesésemben. Nem mertem
megmozdulni sem!
Nem értettem, hogy valójában mi is történik. A
szüleim sohasem mondták el nekem, hogy oda senki
sem nyúlhat, mégis a lelkemben éreztem ezt.

Tudtam, hogy nagyon rossz dolgot csinál, én pedig
nem akartam, hogy ezt tegye!
A nagybátyám tudta azt, hogy erős, és ha elég
határozott és agresszív, akkor félelmemben nyikkanni
sem merek.
Könnyű volt neki egy gyermeket nyomorgatni!
Semmi esélyem sem volt négy évesen vele
szemben. Ha a nagyszüleim észre is vettek volna
valamit, vagy ha sírtam volna, akkor ő játszva kimagyarázta
volna magát. Színlelte volna az ártatlant.
Mégis mit mondtam volna? Azt, hogy bántott?
Letagadta volna az egészet! Ő már a célját elérte!
Megrontott és egy kis mellébeszéléssel kihúzta volna
magát a pácból.
Ezt akkor nem gondoltam végig, hiszen kisgyermek
voltam. Csupán annyit értettem meg, hogy
ha „árulkodok”, akkor nagy baj lesz belıle.
Ezt tudta ő kihasználni!
Nekem hallgatni kellett erről a bűnös „titokról”
és szégyellni, hisz’ apuék is ezt tették. Ők is zavarban
voltak, amikor felriadtam mellettük. Ők is hallgattak,
tehát nekem is ezt „kell” tennem.
Amit felfogtam az az volt, hogy milyen rosszat
tett velem. Fájt és sírni szerettem volna, de nem
mertem. Semmit sem mertem tenni.





Telt az idő. Anyuék megint mamára bíztak.
Anyuéknak megint valami dolguk volt, így kéznél
voltak a nagyszülők.
- A szomszédban biztonságban lesz a gyerek! –
gondolta anyám, mit sem sejtve.
A nagybátyám is otthon volt. Mama kiment a
kertbe, míg én a szobában maradtam. Mama nem
aggódott miattam, hiszen bent volt a nagybátyám is,
aki figyelt rám!
Igen, ő figyelt rám…
A két összetolt heverıre fektetett. A pokrócot
ránk húzta és csókolni kezdett. A nyelvét a számba
dugta és mozgatta. Sohasem éreztem ilyen undorítót!
Azt hittem, megfulladok!
Féltem, szörnyű volt. Anyuék nem így puszilkóztak
előttünk. Ők csak összeérintették a szájukat.
Sokáig ezt csinálta, én pedig menekülni szerettem
volna, de megdermedtem. Nem engedett a szorításából.
Felhúzta a kis lábamat a saját derekára és
félrehúzta a bugyimat. Megint ott matatott. Újra és
újra dörzsölte a nemi szervemet, belenyomkodta az
ujját. Elővette a saját ocsmány nemi szervét, amit
én még megnézni sem mertem soha. Nem is láttam
sohasem. Csak azt az undorító szagát éreztem. Dörzsölte
az enyémhez és próbálta belenyomkodni.
Még meg is nyálazta, hogy bemenjen, de ez nem
sikerült neki. Túl kicsi voltam és túlságosan rémült,
hogy ez sikerüljön neki.

Éreztem azt a büdös szagot! Sohasem fogom elfelejteni
azt a büdös szagot, míg élek!
Csukódott az ajtó és mama lépett be a házba. A
folyosón át csupán pár lépés és mama rájött volna
mindenre, de ő nem abba a szobába igyekezett,
amiben mi voltunk, hanem a másikba.
Több sem kellett a nagy bátyámnak! Azonnal békén
hagyott, mintha mi sem történt volna. Csak azért
szabadultam meg tőle, mert megzavarta mama.
Most is ugyanazt a bénultságot, szorongást és félelmet
éltem át, mint azelőtt. Semmit sem mertem
tenni, fıleg nem ellenkezni vele! Újra csak hallgattam,
mert féltem, hogy ha kiderül ez az ocsmányság,
akkor nagy baj lesz!




Mit sem sejtve, újra csak mamára bíztak a szüleim.
Mama kiment a házból és a nagybátyám csak
erre várt! Senki sem gyanított semmit, én pedig
buta gyermekként nem éreztem veszélyt. Nem láttam
át a helyzetet.
A nagybátyám a kihúzhatós ágyra fektetett. Nem
mertem vele ellenkezni rémületemben. Féltem tőle.
Az oldalamra kellett feküdnöm. A pokrócot ránk
terítette és újra „csókolni” kezdett. Egyre többet
engedett meg magának, és ha úgy nem ért célt,
másképpen próbálkozott. Ugyanúgy megfogdosott,
de most nem próbált megerőszakolni, hanem az
önkielégítésébe akart belekényszeríteni. A nemi
szervére tette a kezemet. Nem akartam, de ő erőltette!
Kihúztam a kezem, de ő rám szólt kéjes arccal,
hogy – Timi! – aztán visszahúzta a kezem. Mozgatni
kezdte a kezét és rászorította az enyémet is. Még
sírni sem mertem, pedig kínomban ezt szerettem
volna tenni.
Nem tartott sokáig, mert nyílt a bejárati ajtó és ez
félbeszakította ezt az egész mocskolódását.
Megszabadultam! Szörnyű érzés volt tehetetlennek
és kiszolgáltatottnak lenni!
Iszonyú érzés, amikor a gyermek nem látja a
menekülés lehetőségét.
Sohasem vetkőztetett meztelenre, mert erre nem
is volt szüksége. Túl veszélyes lett volna amúgy is
számára.




Később már „csak” úgy próbálkozott, hogy tévézés
közben mögém feküdt és ruhán keresztül
nyomkodta a fenekemhez a nemi szervét. Ezt csak
pár alkalommal tudta megtenni, ha véletlenül úgy
alakult, hogy ketten maradtunk a szobában.
Egyre jobban kerültem azokat a helyzeteket,
amikor kettesben próbált velem maradni. A testi
zaklatásomat egyszer csak abbahagyta. Ekkor öt
éves voltam.
Túl veszélyesnek tartotta a „dolgot”. Félt, hogy
kitudódik. Rájött, hogy menekülök előle. Testileg
már nem bántott, lelkileg viszont annál inkább.
Próbált bennem bűntudatot kelteni, megalázni.
Győlöltem magamat és egyre jobban szégyelltem a
történteket, ezért hallgattam mit a sír!
A szüleim elváltak és a bíróság úgy döntött, hogy
kéthetente egy-egy hétvégét apámmal kellett töltenem.
Apám visszaköltözött a szomszédba, nagymamámhoz,
mi pedig a másik nagymamámhoz költöztünk.
Anyámnak és mamának könyörögtem,
hogy ne kelljen odamenni. Azt hitték, hogy nem
akarom látni apámat, de ez nem volt igaz, sőt!!!
Féltem attól, hogy elveszítem őt. Sokszor azonban
„otthon” sem volt, amikor mentem hozzá. Éppen a
kocsmába volt inni és akkor is részeg volt, amikor
„hazaért”.
Anyámnak az igazi okot nem mertem elmondani.
Nem szóltam a nagybátyám mocskolódásairól egy
szót sem, így ők elmagyarázták nekem, hogy ha